A Hümmögő egy új rovat. Nem kritika, nem is beszámoló, sokkal inkább egy rövid, érdekesnek szánt merengés, gondolkozás, játékos provokáció egy izgalmasabb előadás vagy kérdéskör kapcsán, a szakszerűség és a vélemény határmezsgyéjén. Mint egy ízlelgetve kóstolgatott bor, egy baráti filózás, egy színházból hazafelé sétálgatós merengés.
Az ifjúsági színház egy külön műfaj. Elsősorban azért, mert a témaválasztás és a színházi nyelv az ifjúságnak szól, ami bár nincs szigorúan rögzítve, kb. a 12-18 éves korosztályra utal. Ez persze nem jelenti, hogy a tinédzserek csak ilyen színházat kell, hogy nézzenek, de azt igen, hogy itt az alkotók (elvileg) kifejezetten az ő korosztályuknak készítenek előadásokat. Na, de mi foglalkoztat egy tinédzsert? A szerelem, a valahová tartozás, a lázadás, az identitáskeresés, a tanulás. És foglalkoztatja őket a testük is, hiszen olyan hirtelen és olyan radikális változásokat élnek meg, amilyeneket az emberi életben egyébként csak extrém esetekben tapasztalunk. Nem elég, hogy van, ami nőni kezd, van, ami vérezni, van, amire már jobban oda kell figyelni, de mindeközben a fiatal egyre inkább érzi azt is, hogy ennek a kiszámíthatatlanul változó testnek meg kell felelnie bizonyos társadalmi normáknak is. A testünk elleni küzdelem többnyire egy roppant magányos, pokróc alatt sírós, kínos és kínlódós harc ezekben az években.
Ha mármost egy előadás, amely 16 éves kortól ajánlott, magyarán az előbb elemzett korosztály idősebb tagjainak, egy kötelező, iskolában tanított dráma olyan feldolgozását mutatja be, amely ráadásul a testtel és a testi folyamatokkal is foglalkozik, akkor (legalábbis az alkotói koncepció szintjén) nem nagyon lő mellé. Felszabadító lehet ugyanis, ha olyasmiről van szó, ami egyébként illetlennek számít vagy cikinek, mégis folyamatosan körülötte forog az agyunk.
A Bábszínház Molière művét feldolgozó A képzelt beteg című előadása több felnőtt újságírónál kiverte a biztosítékot mostanában, alpárisága és perverziója miatt. Az előadás középpontjában egy hipochonder áll, aki vélt és valós betegségei miatt, egy orvoshoz akarja adni a lányát. A lány azonban lázad az orvosok által megvezetett apja ellen, és ragaszkodik szíve választottjához, Cléante-hoz.
Egyik szinten az előadás egy egészen mindennapi üzenetet fogalmaz meg: félhetünk és függhetünk az orvosoktól, akik esetleg vissza is élnek a bizalmunkkal, mégis rohanunk hozzájuk, ha baj van. Komplex és nyitva hagyott probléma, kellő szinten és iróniával tárgyalva, aligha fog bárki azért pampogni, hogy az alkotók ezt így árnyalták és kiélezték.
A pampogás persze az előadás egy másik elemére vonatkozott. A betegek és a hipochonderek esetében, akárcsak a kamaszoknál, a test és a testi folyamatok erőszakosan betörnek az ember életébe. Erre utal, hogy az előadás elején a főhős apuka egy húsos, gennyes bábbal néz farkasszemet, amelynek az arca hasonlít az övére: hello test, te és én egyek vagyunk, most mégis feltűnően benyomultál hozzám minden gusztustalanságaddal és fájdalmaddal együtt. Ezután a későbbiekben többször előtérbe kerülnek még a testi folyamatok, ahogyan musicalben a dalok, úgy itt hol egy hasmenést imitáló jelenet, hol egy pénisz alakú lufi töri meg a cselekményt.
Az általam látott előadáson a tinédzserek meglepődnek, nevetnek, szórakoznak – másszóval egy emlékezetes élményben van részük. Függetlenül attól, hogy a rendezés hatásvadász volt-e vagy sem (egyébként szerintem kissé az volt, bár egy Z generációs tizenévesnek élénkebb ingerekre van szüksége egy előadásban), ez a koncepció ízig-vérig nekik szólt, és nem olyasmi volt, ami miatt „aberráltnak” kell bélyegezni egy rendezőt.
Egyébként még akkor sem, ha a rendezőt éppenséggel úgyis hívják, hogy Alföldi Róbert.