Egy párhuzamos dimenzióban most, mint bőrdíszműves dolgozik. Magyarország legszerzőibb színházi alkotójának a darabjai műveltségtől és politikai szimpátiától függetlenül népszerűek, holott sem kulturális utalásokban, sem politikai kiszólásokban nem fogja vissza magát. A titka valószínűleg az, hogy mindezt kizárólag a színházért teszi.
Hogyan lesz valakiből Pintér Béla?
A legnépszerűbb kortárs drámaírónk mikor máskor, mint a Magyar Dráma napján, szeptember 21-én látta meg a napvilágot. Bár Budapesten született, sok időt töltött nagyszülei tanyáján, az előadásaiban visszaköszönő népzenei érdeklődése innen ered. (A népdalokban és -táncokban az autentikusságot kedveli, a szürreális képeket és a különös humort - ezek a jellemzők pedig tökéletesen ráillenek az ő drámáira is.) Az általános iskolában nyert a szavalóversenyeken és jól teljesített humántárgyakból, de a reál annyira nem ment, hogy végül nem is jelentkezett gimnáziumba. Így történt, hogy Pintér Béla bőrdíszművesnek kezdett tanulni, a Színműre pedig sosem járt.
A színházi pálya akkor nyílt meg számára, amikor jelentkezett a múltszázad végének egyik legprogresszívebb társulatához, az Arvisurához. A következő években Pintér mellett olyan alkotók dolgoztak itt, mint Péterfy Bori, Scherer Péter, Terhes Sándor vagy éppen Schilling Árpád. Pintér itt sajátította el a színészet alapjait és úgy gondolta, hogy nincs is szüksége „hivatalos” képzésre. Később Goda Gábor Táncszínházában dolgozott, majd 1998-ban, miközben úgy érezte, hogy színészként szívesen énekelne és mozogna még többet bevillant neki egy szürreális, néptáncos vízió egy lakodalomról. Úgy döntött, hogy színpadra állítja ezt a látomást. Ez volt az első darabja a Pintér Béla és Társulatának, egyben az egyetlen, amelyet nem ő írt. Mégis, ha a Népi rablét betűit felcseréljük, ott találjuk a már akkor is szerzői alkotó nevét.
A sikeren felbuzdulva újabb előadásba kezdett, amelynél az alkotói folyamatot egyfajta kollektív improvizációként képzelte el. Ám alig telt el másfél óra az első próbából, feladta ezt a módszert. A premier azonban vészesen közelgett. Pintér így a félresikerült próba után este 8-kor nekiült és reggel 8-ra megírta élete első drámájának az első oldalait. Ettől kezdve ő írta és rendezte az előadásait, olyan kontrollt gyakorolva az alkotóifolyamaton, mint kevesek. A megírt oldalakat egyből ellenőrizhette is a próbán. Elmondása alapján nagyon pontosan tudta és tudja értékelni a művét, ritkán kér tanácsot. Van azért pár ember, akiknek sokat ad a véleményére, ilyen állandó dramaturgja Enyedi Éva, valamint Ascher Tamás. A nagymértékű önkifejezés egyben azt is jelenti, hogy az elmúlt húsz évben alig-alig fogadott el meghívásokat más művészektől, hangsúlyosan megmaradt a saját társulatánál. Ritkán tervez emellett hosszútávra, általában a következő produkció foglalkoztatja.
Mitől jók az előadásai?
Előadásaival kapcsolatban a legáltalánosabb megaállapítás, hogy bravúrosan vegyíti a humort és a tragédiát. Emellett – mint Kricsfalusi Beatrix írja róla – számtalan utalással és kiszólással színesíti a darabjait, azonban az előadások ezek megértése nélkül is élvezhetők. A legjobb példa erre talán az Ascher Tamás Háromszéken, amelyben a karakterek többsége alig ismert színháztörténeti figurákra vonatkozik, azonban a poénok a háttértudás nélkül is ülnek. A valóság emellett hol elvontabb, hol meghökkentően direkt politikai utalások révén is megjelenik az előadásaiban. A színház Pintér számára mindig ellenzéki, amennyiben mindig kritikus, ugyanakkor 2010-ig jobban figyelt az objektívabb ábrázolásra, minden fél álláspontjának a bemutatására. Az azonban továbbra is igaz, hogy sosem jelent ki végső igazságokat, inkább csak bemutat egy provokatív, tabunak számító témát (pl.: az ügynökkérdést a Titkainkban). A színházon kívüli, a művészettől független politikai szereplést azonban kerüli. Visszatérő motívum még különböző közösségek és alkotócsapatok széthullása, ahogyan az apa-fiú kapcsolat is sokszor hangsúlyos.
Formailag már-már konzervatív, ami a történetmesélést illeti. Bár álomjelenetekkel és fiktív történelemmel tűzdeli tele az előadásokat, mégis egy könnyen átlátható cselekményt látunk rendre. Egy jóval újítóbb gesztus az énekbeszéd, amely „azt szolgálja, hogy megváltoztassa az észlelés módját, a megszokottat szokatlan színben tüntesse fel, s ennek eredményeképpen új belátásra kényszerítsen” (bővebben erről itt). A nyelvezet azonban a rímek ellenére is mindig hétköznapi marad, ezzel közelebb hozva az alkotásokat.
Hogyan tovább?
Pintér színháza hangsúlyosan szövegcentrikus – ezért a generációja más úttörőivel ellentétben (Schilling, Mundruczó, Bodó) nem dolgozik külföldön (habár hazánkban rendezett előadásai nagy sikerrel futnak ott is). És ahogy egy interjúban fogalmazott a Jubileumi Beszélgetések kapcsán: „Amíg anyagilag teljesen el nem lehetetlenítenek, amíg nem áll fenn az a helyzet, hogy félelemből egy játszóhely sem fogad be bennünket, addig maradunk. De nem szeretnék taktikázni vagy óvatoskodni, mert attól nagyon rosszul érezném magam. Ráadásul még a nézőink is csalódnának bennünk.”
Pintér Béla aktuális előadásai
A cikk nagymértékben támaszkodott erre az interjúra.