Aligha van olyan lelkes színháznéző, akiben ne ötlött volna már fel legalább egyszer, hogy ott hagyná a nézőteret az előadás közepén. Az, hogy végül megtette-e persze már más kérdés. Olyan előadással meg szinte mindenki találkozott, amiről a közönség egy része kimenekült. De vajon mi a helyes, ha úgy érezzük távoznánk? Mit diktál az illem és mit a józan ész?
Tiszteletlenek vagyunk-e az előadókkal?
Kezdjük ott, hogy az egyik leggyakrabban hangoztatott ellenérv az előadás alatti kiosonás ellen, hogy tiszteletet kell tanúsítanunk az előadók iránt, akiknek sok ideje és fáradtsága van a produkcióban. De vajon végig olvasunk-e egy borzasztóan unalmas vagy undorító könyvet, csak azért, mert azt egy író hónapokig, vagy akár évekig írta? Nyilván nem. Itt persze máris közbe vetheti valaki, hogy az író (speciális eseteket leszámítva) nem lát minket, ellentétben a színésszel. A színész valóban érzékeli általában a közönséget, még ha nem is akad meg látszólag a játékban.
Ugyanakkor igaz ez bármelyik utcazenészre is – őket megtiszteljük-e a folyamatos jelenlétünkkel csak azért, mert látja, hogyan reagálunk a munkájára? A válasz valószínűleg az emberek túlnyomó többségénél az, hogy nem. Egy produkciót önmagában nem kötelességünk elviselni, csak azért, mert az nagybetűs Művészet. A színésznek ráadásul megelőlegeztük a bizalmat, hiszen előre kifizettük a jegyet az előadásra. Ha lemondunk arról (a művészek számára sem szerencsés) elképzelésről, hogy a színészek különleges, emberfölötti emberek, akik királyi tiszteletet érdemelnek, akkor pusztán emiatt nem érdemes végig szenvednünk egy előadást. Természetesen még mindig van különbség a zajos kivonulás, a kiosonás, illetve az újra való nyitottság hiánya és a legjobb szándékkal is kínszenvedésbe torkolló befogadás között…
Tiszteletlenek vagyunk-e a nézőkkel?
Mi a helyzet a többi nézővel? Természetes, hogy különböző előadások másképpen tetszenek az embereknek. Van olyan, aki nem fogékony bizonyos műfajokra, míg más ugyanabba teljesen belefeledkezik. A Csoportkép oroszlán nélkül sokak szerint elképesztően vicces és szenzációs előadás volt. A humor azonban jórészt az ismétlődésekből és lassúságból eredt, amire ha valaki nem érzett rá, akkor egy végtelen kínszenvedés volt számára az előadás szünet nélküli két és fél (!) órája. Pár éve a Szigeten találkoztam egy átlagos kortárs tánc előadással, amire beáramlott a fesztiválozó tömeg, ugyanis az előadás leírásából kiderült, hogy meztelen férfiak fognak táncolni benne. A közönség tekintélyes része azután ki is áramlott, hiszen azokat, akiket egyébként nem érdekel a kortárs tánc félóránál tovább bizony a meztelenség sem tartotta bent a nézőtéren. Az igazi rajongókat ez persze bosszantotta.
De legyünk racionálisak. Ha tekintettel akarunk lenni azokra a nézőkre, akik belefeldkeztek az előadásba, akkor azt kell végig gondolnunk, hogy vajon a mi „szenvedésünk” hogyan viszonyul ahhoz a kellemetlenséghez, amit másoknak okozunk. Ha például szédülünk a gyakori fényváltásoktól és a sorszélén ülünk, aligha lesz mérges bárki is, ha kimenekülünk. Ellentétes a helyzet, ha kissé unjuk a főhős haldoklását a sorközepén és méltatlankodva kicsörtetünk. Mindez persze már átvezet a következő kérdéshez.
Miért megyünk el?
Személy szerint összesen egyszer hagytam ott egy előadást, de azért ennél jóval többször megfordult a fejemben a menekülés. Az esetek nagyobbik részében egyszerűen borzasztóan untam az előadást, a többiben előfordult enyhe rosszullét vagy stressz (egy ismerősöm egészségért aggódtam és éreztem, hogy a zsebemben folyamatosan rezeg a telefon, féltem, hogy mi történt vele). Ezek közül talán az unalomról gondolhatnánk, hogy igazán ki lehet bírni, ugyanakkor, ha az embernek van egy szabad estéje, akkor nem biztos, hogy azt egy öt órás, szünet nélküli nézőkínzással szeretné eltölteni. Persze, ha van szünet, akkor jobb azt megvárni, de hallottam olyan rendezőről is, aki azért nem iktatott be szünetet, hogy a nézők el ne menjenek alatta.
Azonban az előadást van, aki egészen más miatt hagyja el. Vannak bizonyos értékek, amiket nem szeretünk, ha megsértenek. Becsmérelnek valakit a színpadon, sértegetik a közönséget – a nézőtér elhagyása ilyenkor egy üzenet is lehet az alkotóknak, hogy átléptek egy bizonyos határt. Személy szerint ilyet még nem tapasztaltam, de el tudom képzelni azt a fajta undort, ami kiválthatja. Megint mások a taps alatt robbannak ki a nézőtérről, hogy minél előbb megkaphassák a kabátjukat a ruhatárból – úgy gondolom, hogy ez a siettség nem indokolt a legtöbb esetben.
Végezetül: hogyan jutunk ki?
Ami személy szerint a legjobban szokott zavarni, ha valaki a sötét nézőtéren félpercenként megnézi a telefonján az időt. Ha a távozás mellett döntünk és nincs okunk magunkra terelni a figyelmet (például mert rosszul vagyunk és azonnali segítséget szeretnénk kapni), akkor azt tegyük úgy, hogy minél kisebb kellemetlenséget okozzunk másoknak. A színházi etikett szerint a színpadnak háttal illik mozogni a székek között. És természetesen amennyire csak lehet csendben. Ha pedig ismét visszatérnénk, akkor tényleg várjuk meg a szünetet. De a fentiekkel ellentétben ebben a többség valószínűleg már egyetért velem.
Te mit gondolsz? Volt már, hogy kiosontál a nézőtérről előadás közben? Írd meg a Facebook poszt alatt!