Sartre első drámája, A legyek jó szöveg: érthetően és érzékletesen foglalja össze a filozófus gondolatait a szabadsággal megátkozott emberről, akinek legfőbb problémája, hogy bármit, de tényleg bármit megtehet (akár még gyilkolhat is), mert nincs semmi, ami korlátozza és ami ezzel együtt irányt mutasson neki (kivéve, ha kitalál magának egy vezetőt, egy istent vagy egy olyan belső gátat, mint amilyen a lelkiismeret). Ezzel együtt Sartre első drámája, A legyek nem jó dráma. Érveit ugyan jó érzékkel osztja szét a karakterei között, ám a végeredmény sokszor inkább dialógusokba szedett filozófiai bölcselkedésnek hat, mit sem húsvér emberek párbeszédének. Ettől persze még lehet belőle jó előadást csinálni, de Hegymegi Máté mintha mindenáron érzelmi atombombákat szeretett volna robbantani az egyébként higgadt logikával érvelő figurák lelkében, hogy a néző átélje a helyzetüket.
Talán ennek köszönhető, hogy az Örkény kiváló színészei mintha bizonytalankodnának, és inkább csak rutinnal töltött konzervmegoldásokat mutatnának (igaz, még ezek konzervmegoldások is elszórakoztatják az embert az előadás idejére). Ez alól határozott kivétel az Elektrát alakító Zsigmond Emőke: félig megjátszott, félig megélt őrületével, töprengésével és passzivitásával hamleti mélységet kap a figura. Mindamellett a hol koporsókra, hol szószékekre emlékeztető dobozokból építkező díszlet (Fekete Anna), a horrorisztikusan egyszerű hangzásvilág (Tarr Bernadett) és az elvont mozgásszínházi elemek nem adnak ki egy igazán karakteres hatást az előadás végére. Marad az a sete-suta társadalomkritika, miszerint a szereplők kifelé beszélnek a nép kollektív felelősségéről a közönségnek/népnek – és ez ilyen lagymatag, konkrétumok nélküli formában még az Örkény előtt, a bemutató előtt pár nappal szervezett tüntetés tükrében is pont annyira aktuális, mintha két hónapja, két éve vagy két évtizede csinálták volna meg ugyanezt.