A leggyakoribb és a legáltalánosabb viselkedés a színházban. Egyesek szerint a színész jutalma, a pillanat, amikor végre a néző is „szerepelhet”. De miért pont a tapsolás és nem mondjuk a huhogás vagy a csettintés? Egyáltalán – miért nem maradunk csöndben?
Ösztönös vagy tanult?
Első tippre mondhatnánk, hogy ösztönös viselkedés a tapsolás. Többen láthattak már egy évesnél fiatalabb kisbabát is tapsolni és valószínűtlen, hogy ők túl sok előadáson vettek volna részt. Sőt az emberszabású majmoknál is megfigyelhető, hogy összeütik a tenyerüket bizonyos helyzetekben. Ez a két példa azonban megtévesztő: a tapsolás ezekben a helyzetekben egyike a figyelemfelhívó, zajkeltő eszközöknek – a tapsikolásnak ilyenkor még számtalan oka lehet. Az évek során azután megtanuljuk, hogy kifejezetten a tetszésnyilvánítást fejezzük ki vele.
Oké, de ki kezdte?
Egyértelmű, hogy már a nagyszüleink is tapsoltak, sőt az ő nagyszüleik is. De mégis mikor alakult ki ez a szokás? Az ókori görögök valószínűleg tapsoltak a színházban – és kiabáltak és dobogtak a lábukkal és kifejezték a tetszésüket mindennel, ami zajos – egyszóval a taps nem volt egy megkülönböztetett tevékenység. Ezzel szemben az ókori Rómából származó forrásokban és a Bibliában például már egyértelműen feltűnt a taps a tetszés és éljenzés kifejezéseként. Mondhatjuk tehát, hogy fokozatosan vált egyeduralkodóvá.
Mindenhol tapsolnak?
Eddig csak a nyugati kultúráról írtam és arról is nagy általánosságban, pedig a világ ennél jóval sokszínűbb. Kínában szintén tapsolnak nagyon régtől kezdve, ugyanakkor például a siketkultúrában „látványosabban” fejezik ki a tetszésüket az emberek. Tudományos berkekben előfordul, hogy a hallgatók az asztalon kopogva fejezik ki az elismerésüket az előadó felé. Egyébként különbség van abban is, hogy hol tapsolnak szinkronban az emberek (ilyen például a magyar vastaps) és hol szabálytalanul.
Mikor tapsolunk?
Az előadás végén, mondhatnánk, de ez egy kifejezetten új jelenség. A 19. században szorult az előadás, illetve a felvonás végére a taps, körülbelül azzal párhuzamosan, hogy a nézőtéren a fény szabályozhatóvá vált. A sötétben, csendben ülő néző ma már természetes, legfeljebb zenés produkciók alatt vagy nagyon erős, katartikus pillanatok után szokott már csak előfordulni, hogy tapssal szakítjuk meg az előadást.
A színésznek vagy a nézőnek kell-e a taps?
A dolog természetesen szubjektív. Előfordul, hogy a rendező technikai vagy koncepcióbeli okokból nem küldi ki a színészeket meghajolni és a taps elmarad – később pedig gyakran nem a színészek, hanem a nézők háborognak ezen. Sok néző szeret kicsit főszereplővé válni az előadás végén és részben ezért - az antik görögökhöz hasonlóan – huhog és hangosan éljenez. Van persze olyan is, aki nem tapsol – rohan a ruhatárhoz vagy egyszerűen szeretné kifejezni nem tetszését (ezt én egyszer tettem meg az évek során – az előadás egészen minősíthetetlen volt). A színészek általánosságban valószínűleg örülnek a tapsnak, mégis a legnagyobb katarzisokat hosszú, döbbent csend követi először…
Via Today I found out, Jegy.hu Blog