Két Jurányis és egy Hatszínes előadáshoz is szerencsénk volt az elmúlt napokban: Kálmán Eszter játékos kreativitással dolgozta fel a Hattyúk tavát, Keresztes Tamás egy őrült fejébe engedett bepillantást, Kálid Artúr pedig Istenként érkezett a pszichológushoz.
Miért őrjítenek meg a közeli ismerőseink és szeretteink annyiszor és úgy, hogy legszívesebben lekaparnánk a tapétát? Azért, mert velük találkozunk a legtöbbet és így nekik van a legnagyobb esélyük rá? Vagy azért, mert pont nekik nem kéne ezredszer is rosszul csinálniuk valamit (hiszen tudják, hogy idegbajosak leszünk tőle)? Esetleg csak rájuk merjük felszabadultan kiönteni a morcosságunk, míg egy vadidegen előtt inkább csak hallgatunk?
Kálmán Eszter A tó című rendezésben két színész-táncossal álmodta újra A hattyúk tavát. Bercsényi Péter és Dányi Viktória bár bábok és szerepek sokasága mögé bújik, gyakran egymás között is cserélve a figurákat, mégis, talán alkatukból adódóan is, végig megőriznek egy-egy jól érzékelhető személyiséget. Így ez a mérhetetlenül játékos, bohókásan kedves táncelőadás végül az ő kacskaringós egymásra találásuk története lesz. A korai némafilmes burleszkek bája, a mesék varázslata randevúzik egy nagyadag kreativitással. Ha minden párkapcsolat ilyen lenne, akkor egy szebb világban élnénk.
De nem ilyen: a túlzás nélkül zseniális Bodó Viktor rendezésében a szintén zseniális Keresztes Tamás az Egy őrült naplója főhősét kelti életre, aki egyebek mellett egy reménytelen szerelembe őrül bele. És vele egy kicsit mi is, az előadás ugyanis a díszlettel, hangokkal és egy-egy logikátlan fordulattal beránt a gogoli kisember agyába. Keresztes a legkisebb mellékszerepben is képes bármilyen előadást felejthetetlenné fűszerezni, ám ezúttal, így, hogy egyes-egyedül volt a színpadon mintha már túl tömény lett volna. Idő kell, amíg az ember ráhangolódik erre az eszeveszett játékra – Keresztes élőben komponál zenét, bábozik és elképesztő sebességgel száguld végig a jeleneteken.
Hozzá képest Isten depressziója békés és nyugodt. A Jaj, Istenem! című darabban egy pszichológushoz (Gryllus Dorka) állít be a Mindenható (Kálid Artúr), hogy kezdjen valamit a 2500 éve tartó depressziójával. Az előadásban az alapanyag a legizgalmasabb, még inkább azok a részek, amikor a Biblia ismert jelenetei Isten önismereti válságának megnyilvánulásaiként értelmeződnek újra. A teremtő magányos, megbántotta azokat, akiket szeret. Nem csoda, hiszen (legalábbis az előadásban megtestesült verziója) nem egy könnyű eset – de hát ki nem őrjít meg néha másokat?