Alföldi Róbert és Sztarenki Pál karakterei Párizs felrobbantásáról lamentáltak a Rózsavölgyi szalonban, az Artusban pedig a nézők zseblámpákkal világítottak a színpadra, hogy okosabbnak tűnjenek a hangyáknál.
Kedves Olvasó, ismered azt a kifejezetten rossz érzést, amikor a társaságban teljes egyetértés van egy fontos témában, csupán te lógsz ki a véleményeddel? Amikor a zsigereidben érzed, hogy rossz döntés fog születni, de nincs senki, aki melléd álljon? Mit teszel ilyenkor? Kiállsz azért, amiben hiszel vagy inkább elnyomod a kétségeidet és sodródsz az árral?
Azok, akik kiállnak
1944-ben a Párizsban állomásozó von Choltitz tábornok egyértelmű utasítást kapott arra, hogy a földdel tegye egyenlővé a francia fővárost. A bombákat elhelyezték, már csak fel kell hívnia az embereit az irodájából és kiadni a parancsot a robbantásra. Von Choltitznak nincsenek kétségei. Még akkor sem, amikor a szobájában váratlanul kinyílik egy addig nem ismert, titkos ajtó, és belép Nordling, a remekül érvelő svéd konzul, hogy meggyőzze a tábornokot a végzetes parancs megtagadásáról. Von Choltitznak ugyanis látszólag mindenre van válasza. És mindössze pár órán múlik, hogy eldőljön kétmillió civil és a fény városának a sorsa.
Cyril Gely valós eseményeken alapuló művéből korábban film készült, ezúttal pedig Sztarenki Pál rendezte meg az előadást a Rózsavölgyi Szalonban. Sztarenki egyben von Choltitzot is alakítja, ügyesen vezetve Hitler tökéletes katonáját a magabiztosság és az elbizonytalanodás között a végkifejlet felé. Kis túlzással le is játssza a színpadról Alföldi Róbertet, aki a látszólag alázatos norvég konzul szerepében elsőre mintha nem találná a helyét, hogy azután az érvelés hevében, amikor a két főhős felvillantja a valódi személyiségét, összeálljon a játéka.
Sztarenki azonban mintha mégsem bízott volna a színészi erőben, nem takarékoskodik a lélektani fordulatokat ki- és túlhangsúlyozó zenével, amely kifejezetten zavaró olykor. (Igaz, erre rátett még egy lapáttal, hogy a délelőtti sajtóbemutatón építkeztek a szomszéd utcában. A az útbontás lövöldözés szerű zöreje egyszerre adott hozzá és vett el valamit az ostromlott Párizs közepén zajló vitából.)
Az előadást azonban bőven elviszi a hátán a sodró cselekmény, az érvek okos és jól felépített sorozata, ahogyan a praktikus szempontok ütköztetésétől eljutunk a lélek titkos mozgatórúgóiig. A morális-értelmiségi kétségek, amelyek felmutatása talán a Rózsavölgyi egyik védjegyének is nevezhető, ezúttal izgalmasan kerülnek kibontásra. Az eleje talán kissé elnyúlik – de ki törődik ilyen apróságokkal, ha Párizs sorsáról kell fogvacogva dönteni?
Képek az előadásból: Gordon Eszter
Sodródni az árral
Goda Gábor a RAJ című előadásában (pontosabban, az ő szavaival: tanulmányában) azt vizsgálja, hogy különböző organizmusok hogyan tudnak meghozni közösen egy döntést. Legyen szó hangyákról, emberekről vagy testünk sejtjeiről. A döntés pedig minden esetben egy tett is egyben, leginkább egy mozdulat ebben a produkcióban (elvégre mozdulatokból élő táncosokról van szó). Ám ha ez most okoskodónak is hangzik, a RAJ első fele ennek éppen az ellenkezője: a közönség tagjai piros lézeres pointerekkel vetítenek gyermeki önfeledtséggel a színpadra, hogy különböző játékos feladatokat teljesítsenek. Összebeszélés nélkül kell a sok kis piros pöttyel egy irányba haladva felfedezni a teret, megfelelő mezők világításával komponálni egy zenét stb.
Mindez kétségtelenül érzékletes szemléltetése annak, hogyan születik meg egy döntés, aminek egyszerre vagyok a részese és passzív elszenvedője, hiszen a hangyaként mozgó pöttyök valóban egyszerre együtt elindulnak egy irányba. Ki hozta a döntést? Miért arra megyünk? Hiába része az ember a mozgásnak, nem tudja eldönteni. Az pedig külön érdekes, hogy a játék közben gyakran elveszítjük „önmagunkat” a hömpölygő pötty tömegben – egyszer csak elbizonytalanodunk, hogy melyik piros folt jön a mi lámpánkból, finoman mozgatni kezdjük, nézzük a sok vibráló pöttyből melyik mozog leginkább a kezünknek megfelelően, és reménykedünk benne, hogy nem a miénk a két méterre a tömegtől, magányosan eltévedt, ide-odacikázó kis fénypont.
Ezekután, az előadás második fele már „klasszikusabb” kortárstánc ugyanerre a témára, ügyesen ötvözve a mozgó testeket hagyományos és digitális eszközökkel. Láthatjuk a táncosra (Bakó Tamás) szerelt érzékelők révén a mozgó test vibráló pontokra és vonalakra szabdalt virtuális megfelelőjét, egy csavar és egy anya szét- és összetartó táncát, valamint ritmikusan verő metronómokat, amelyek után a közönség ütemesen összeálló tapsa is mintha az előadás része lenne.
Összességében az előadás annyira mindent megtesz a szórakoztatásért és a közérthetőségért, hogy a végeredmény kissé szájbarágós lett, habár az egy órás időtartamra kétségkívül leköti az embert. Ebben fontos szerepe van a kellemes, dzsemelés hangulatú zenének (Kertész Endre, Mózes Zoltán és Philipp György játéka), valamint a jelenetek izgalmas különbözőségének. A végeredményt ezért talán leginkább azoknak ajánlanám, akik nyitottak egy izgalmas estére, de még csak ismerkednek a kortárs tánccal, és mindenáron érteni szeretnék, hogy mit is látnak. Hogy a kedves Olvasó ebbe a csoportba tartozik-e, azt döntse el maga.