Gyilkoltunk, emlékszel?

Rommá égett városok, több tízmillió halott, köztük számtalan kisgyerek. Hogyan lehet szembenézni a világháború borzalmas örökségével? Hogyan bizonyítsuk, hogy ez egy múltbéli, de legalábbis tőlünk független, távoli szörnyűség, ami nem ismétlődhet meg? A szegedi Valahol Európában egy katartikusnak szánt zenével mossa el a rossz érzéseinket, Závada Pál darabjának az ősbemutatója, Az utolsó üzlet azonban nem kegyelmez ilyen könnyen.

1948-ban a Valahol Európában filmes bemutatója idején a nézők nem csupán fel tudták idézni a háború apokaliptikus képeit, de a filmen, relatíve realisztikusan vissza is nézhették azokat. Az 1995-ös verzióban Dés László és Horváth Péter rendező a klasszikus színház ilyen szempontból kevésbé életszerű díszletei miatt ezzel már nem számolhatott, és talán nem is akart. Musicalük így valahol az előtérbe helyezett szirupos giccs (aranyos kisgyerekek csillogó szemmel énekelnek a közönségnek a földanyáról) és a ritkábban látható, sokkoló háttéresemények (a kisgyerekeket alkalmanként lelövik vagy agyonverik) között játszódik. Egy merészebb és kevésbé közönségbarát rendezés talán felboríthatta volna az arányokat, ráerősítve a nyomokban és alaposan vizezve előkerülő rosszérzésünkre, azonban 2018-ban Szegeden Szőcs Artur rendezése a kitaposott úton jár. A halott kisgyerekek a pillanatig kitartott sokk után integetve búcsúznak a társaiktól, reményt és bátorságot öntve egymásba.

Dés dalai persze különösebb gond nélkül elviszik a hátukon az előadást, a felnőtt színészek többsége remekül is énekli őket. Az inkább határozott vezetőnek, semmint ijedt kamasznak ábrázolt Hosszú (Rusznák András - váltott szereposztásban) rekedt, füstös hangja talán a csúcspont. A gyerekekkel közös éneklés viszont nem működik, sem kifejezetten professzionális benyomást nem ad, se a gyerekhang változatosságában rejlő „aranyosság” nem jön át. Szintén nem annyira működnek a koreográfiák, gyakran csak helyezkedésnek, helyben- vagy a forgószínpadon körbe-körbe sétálásnak hatnak. Összességében mégis jóérzéssel áll fel az ember, hibái ellenére egy minőségi szórakoztató darabot látott, a taps pedig elnyomja a pár másodperces csendek alatt megsejtetett borzalmakat.

A taps feloldó szerepe ott van a Závada ősbemutató végén is, még ha nehézkesebben is. A valós történeten alapuló darab szintén a második világháború idejére kalauzol minket, ahol az ország leggazdagabb családjának kell meghoznia egy döntést. Zsidó származásuk miatt veszélyben vannak és ha legalább egy délibának tűnő esélyt szeretnének a menekülésre, akkor vagy a magyar államnak vagy a náciknak kell átadniuk hatalmas vagyonukat. A bizalmatlanságon, elveken és nemtörődömségen kívül még a család nem éppen dicsőséges szerelmi intrikái is bezavarnak a képbe, a megállapodást azonban minden örökösnek alá kell írnia, a biztonság és a mozgástér pedig egyre fogy.

Mindeközben pedig egytelen mellékszereplő van, a család feketebáránya, aki ragaszkodik az elveihez, aki nem taktikázik a saját érdekében, aki a vagyonával a még elesettebbeken segítene és ebben a végletesen önző és embertelen helyzetben is megőrizné az önzetlenségét és az emberségét. Még maga az előadás is alig foglalkozik vele, csak a legvégén, egy lelkiismeretet felébresztő jelenetben állítja előtérbe. Závada szövege jó, nagyon jó, de túl irodalmi és elemelt egy realisztikus játékstílushoz, a színészek dicséretesen derekas küzdelme ellenére is. Pedig Lukáts Andor rendezésben alig ad valamit hozzá a szöveghez a színészi játékon kívül: a díszlet szinte csak jelzésértékű, a szereplők gyakran egymás mellett ülve kifelé beszélnek, csak felskicceli a környezetet. Ebben a thrillernek álcázott komplex ember- és kórképet bemutató szövegben talán csak egy-egy olyan dialógus van, amely tényleg ilyen színpadra termett. Például az üzletben és iróniában jártas Kohner (Kárász Zénó) és az őt zsaroló SS tiszt (Vicei Zsolt) csipkelődése, amelynek játékos gesztusai mögött vérre menő, feszült küzdelem folyik. Játszanak, miközben csak magukkal, egzisztenciájukkal és a családjukkal törődnek. Mi meg végül gyorsan tapsolunk hozzá és próbálunk nem törődni azzal, hogy mi volt korábban.

Kövess minket!

Cikkajánló