A közös ötlet alapján Háy János megírta, Hoffer Károly megrendezte, Pallai Mara pedig eljátszotta – nehéz lenne ebben a folyamatban bárhol hibát találni, a végeredmény annyira egységes és remek lett (hozzátehetjük még a fantasztikus látványt is, amelyet szintén Hoffernek köszönhetünk). Az így megszületett monodráma egy múltszázad elején élő ápolóról szól, aki titokban gyermekek százait mentette ki a varsói gettóból. A cselekmény gerincét az ő vallatása, kínzása és emlékei adják, amelyek bőven elégnek bizonyulnak egy izgalmas alapanyaghoz: Háy egy önkritikus és sokdimenziós hőst alkotott, aki ugyan vitathatatlanul emberséges egy embertelen világban, mégis szép lassan éppen annyira gépiesen és lelketlenül menti az áldozatokat, mint ahogyan a másik oldal gyilkolja őket. Ezt a paradoxont tovább árnyalja egy mélyebb, személyesebb, gyermeki vágy a szeretet iránt, amely szívszorítóan törékenyként ábrázolja ezt a bátor nőt. Pallai talán nem írja le azt az érzelmi ívet, amelyet a karakter ily módon felkínál, ugyanakkor természetesnek ható könnyedséggel ugrál a különböző szereplők megszemélyesítése között.
Túlságosan adja magát manapság, hogy egy kortárs bábelőadásba a bábot, mint motívumot és metaforát is belelássuk (hasonlóan ahhoz, amikor egy kortárs táncelőadásról a testből kiindulva gondolkozunk), mégis feltűnő, hogy a szereplők - legyenek áldozatok vagy őrök – irányítva és kiszolgáltatva cselekszenek, hasonlóan a színészek által mozgatott bábokhoz. Közben a valódi bábok csak alkalmanként jelennek meg az előadásban, igaz roppant változatosan: egy félig megevett kenyérszelettől kezdve egy széken át a klasszikus bábokig sok mindenből lesznek karakterek a színpadon. Ha nem is bravúrosan eredeti, de egyszerűségükben működő ötletek ezek, amelyek hangulatukban passzolnak a céltudatos, önmagával őszinte főhőshöz. Ez a játékosság ráadásul ellensúlyozza és fogyaszthatóbbá teszi a fent leírt, nagyon is komor témát. Miközben az, hogy mindenki egy színész szükségszerűen homogén szűrőjén keresztül jelenik meg, mégiscsak elviszi a figyelmünket a konkrét szereplőkről és egy felolvasáshoz hasonlóan a történetre, a központi kérdésre irányítja a figyelmünket: miért is (nem) segítünk a másikon?