Egy Nó előadás megnézése nem csupán a tapasztalatlan nyugati néző számára, de egy átlagos japánnak is szellemi és fizikai kihívást jelent. A Szumidagava azonban mintha ki tudná ragadni a számunkra egzotikus-rituális hagyományból a lényeget, hogy megfoghatatlan könnyedséggel kössön össze évszázadokat és távoli kultúrákat.
Az Ódry Színpadon játszott előadás végtelen finomsággal és lassúsággal indul, szokatlanul hosszú idő telik el az egyes mozdulatok között, amelytől azonban minden apró gesztus és magányosan felcsendülő hang letaglózóan izgalmassá válik. Félhomályos díszletben látunk lelógó, fehér, zsákszerű anyagokat, az egyikbe egy férfi csimpaszkodik. Alig mozdul, minden szava után hosszú szünetet tart, de a háttérben ott dolgozik valami számunkra ismeretlen, mégis jól érzékelhető ritmus, amely miatt nem lehet nem rá figyelni, hiába is van hosszan csendben. Ő a révész (Kenéz Ágoston), aki utazókat visz át a Szumidagava folyón. A történet elején két idegen érkezik hozzá: előbb egy utazó (Kovács Máté), aki szerelméhez siet, majd egy őrült nő (Vadász Krisztina), akinek tragédiája végül a jelzésértékű cselekmény középpontjába kerül. Ugyanis mint kiderül az ő elrabolt fiát temetik a túlparton.
Nagyon ritka, hogy egy ismeretlen szimbolikával dolgozó rítus le tudja kötni az embert, egy valódi Nó előadás túl idegen ehhez. Az alkotók azonban tűpontosan eltalálták a megfelelő egyensúlyt, érezhetően pontosan tudták, hogyan dolgozzák át az alapanyagot és adják át egy távoli kultúra spiritualitását. A Szumidagava beszippant és megbabonázza a nézőt, nem utolsósorban a különös és megkapó tánckoreográfiának hála. Vadász Krisztina, aki egyben a koreográfus-rendező is, éterien izgalmas jelenség a színpadon, egyedi, (jobb szó híján) démoni mozgása mágnesként vonzza a tekintetet.
Az utolsó jelenetben a fia szelleme (Dino Benjamin) vonul át a színpadon végtelen lassúsággal. Talán csak az anya képzeletének a pillanatnyi játéka, ám az elnyújtott mozgás tragikusabbnak és kikezdhetetlenebbnek hat minden szónál. Egy ilyen nagyon érzékeny szerkezetben persze minden hiba erőteljesnek hat, legyen szó egy alig mozduló végtag megremegéséről, vagy a reflektorok peches beállításáról (a takarásban eltűnő szellem fiú váratlanul megélénkülő árnyékával mintha már nem számoltak volna az alkotók). Mégis, ez az előadás az újdonságra fogékony színházba járóknak erősen ajánlott, kortárstánc rajongóknak pedig egyenesen kötelező.