Molière a legnagyobb komédiaíróként él a köztudatban, pedig igazán sem a komédia, sem az írás nem állt annyira közel hozzá. Színházi ember volt, társulatvezető és színész, aki mellesleg később le is írta a darabjait, pályája elején pedig kifejezetten a tragédiát részesítette előnyben.
Tehetséges volt, ám a realisztikus játékstílusa elütött a 17. századi Franciaországban divatos, elsöprő érzelmeket teátrálisan kifejező tragikus színészekétől. Stílusát ezért elkezdte komédiákban kamatoztatni, itt azonban szintén máshoz voltak szokva a korabeli nézők: nevetségességig eltúlzott figurák népesítették be a színpadokat. Mégis, itt valahogyan hatott az újítás, komolyan ábrázolt komikus alakjai gyors és elsöprő sikert hoztak neki, a király kedvenc előadója lett.
Darabjaihoz a jellemeket a commedia dell'artéból kölcsönözte, többnyire tanulsággal végződő történetei látszólag faék egyszerűségűek. Elhamarkodottan azt is mondhatnánk, hogy részben ez vezet Molière örökérvényűségéhez. Erre utal, hogy annyira érzékletesen tudott ábrázolni egy-egy sarkalatos jellemet, hogy például a „tartuffe” darabja után az álszenteskedés bevett szinonimájává vált a francia és egyéb nyelvekben. És mégis…
A zseniális Shakespeare elemzéseiről ismert Jan Kott világít rá, hogy Tartuffe például jóval komplexebb: csak hamis álszent. Egy figura, aki álszent próbál lenni, ám ösztönei, vágyai és szerelme legyőzik ezt az álcát. Párja, a gyakran naivként és áldozatként kezelt Orgon valójában egy szörnyű, Übü királyhoz méltó zsarnokként is értelmezhető. Molière jóval több, mint egy ügyes nevettető.
Viszonya a gazdagokkal, már csak családja miatt is, kettős volt. A királyi kárpitos fiaként kiskorától kezdve bejárása volt az előkelő társaságokba, ám sosem lehetett egy közülük. Gúnyolta és lenézte őket, de szíve mélyén talán csatlakozott is volna hozzájuk. Szintén Jan Kott alapján ezt a mardosó paradoxont írta bele a főművének tartott mizantróp karakterébe, ahogyan más műveiben szintén gyakran gúnyolta saját életét. Eközben a király ugyan imádta, de az udvara ellenséges volt vele.
Halála színpadiasságban méltó lett életéhez. A képzelt beteg címszerepét játszva lett rosszul, majd pár napra rá meghalt. A színészek állítólag azóta, Molière utolsó jelmeze miatt tartják balszerencsésnek a zöld színt. A társadalommal való paradox kapcsolatát jól mutatja, hogy bár a színészek holttestét nem helyezhették a korban megszentelt földbe, a király közbenjárására egy éjszaka mégis eltemették.
Zárásképpen, akárcsak más jelentős drámaíróknál, leírhatnánk, hogy mekkora hatása volt napjaink színházára. De egyáltalán el tudnánk-e képzelni napjaink színházát Molière nélkül?