Il Volo, David Garrett, Andrea Bocelli, Lindsey Stirling és még sokan mások…. Mi az, amit csinálnak? Figyelemreméltó műfaj vagy pedig olcsó mímelése a klasszikus zenei maníroknak? Egyáltalán mit kezdjünk ezzel a furcsa, hibrid jelenséggel, amit klasszikus crossovernek szokás nevezni?
Egy zenei műfaj sokkal több, mint egy spontán csoportja a számoknak. Képzeljük el, hogy a színesbőrűek önmeghatározása szempontjából micsoda jelentősége lehetett például a 60-as években, hogy ugyanazt a számot popként határozzák meg a kiadók vagy afroamerikai zeneként. Még kézzelfoghatóbb azonban, hogy mennyire másképp állunk neki klasszikus zenét, jazzt és rockot hallgatni – más helyzetekben, másfajta figyelemmel fogadjuk be a különböző műfajokat. Más stílust keresünk háttérzenének, mást, ha rossz kedvünk van és megint másra tombolunk. De mi történne, ha Mozartot elkezdenénk úgy hallgatni, mint egy popszámot? Vagy a Seven Nation Army-t füstös, aláfestő jazzként? Nos, erre válaszol a crossover.
De öntsünk tiszta vizet a pohárba: pontosan mi is az a crossover? Nos, pontos definíciós nincs. A meglepő előadóstílusoktól kezdve az olyan furcsa hibridek is idetartoznak mint a hiphop és az opera ötvözete. Ennek egy része a népszerű, ugyanakkor legalább ennyire megosztó klasszikus crossover, amely mára bőven kiérdemelte azt, hogy önálló műfajként tekintsenek rá. Egyaránt idetartoznak azok az előadások, amelyekben a klasszikus zenét könnyűzenei megoldásokkal ötvözik az előadók, valamint azok, amelyekben könnyűzenei számokat hangszerelnek át „klasszikusra”. Sőt egyesek szerint még a filmzenéket is ide sorolhatjuk. Túl tág? Megfoghatjuk a dolgot úgy is, hogy olyan klasszikus zenei elemeket, amelyek csak egy kis, klasszikus zenerajongó szubkultúrának volt érdekes (például a vonós szólók stb.) egyszerre tömeghisztériát kiváltó slágerekben kezdenek alkalmazni.
Egy barokkos cselló koncerten a zenészek egyszer csak a húrok közé csapnak és ACDC-t kezdenek játszani a 2Cellos klippjében. Andrea Bocelli és Sarah Brightman klasszikus módon énekelnek és mégis tömegek rajonganak értük. Lindsey Stirling és Lang Lang a Pókember filmek hegedűre és zongorára írt zenéjével nyűgözik le népes rajongótáborukat.
Sokan, különösen a klasszikus zene kedvelői idegenkednek a műfajtól, mondván, hogy a klasszikus itt csupán egy felszínes manírrá válik. Mert hát popsztárok utánoznak operaénekeseket, operaénekesek hajtanak a hatásvadász sikerre popszámok éneklésével. Ez az érv azonban jelentősen árnyalódik, ha figyelembe vesszük, hogy az összes műfaj, így a „klasszikus” is egy folyamatosan alakuló, képlékeny massza, ezért nem igazán egyértelmű, hogy milyen elvárásokat is kéne támasztanunk a zenészekkel szemben. A formákkal ironikusan játszó, posztmodern korunkban pedig végleg elmosódott a magas és a tömegművészet közötti különbség.
Na, de minek köszönheti a műfaj a népszerűségét? A neves filozófus, Theodor W. Adorno (aki egyébként a tömegzene könyörtelen kritikusa volt) írja egy helyen, hogy napjainkban egy zenére gyakran azért mondjuk, hogy szeretjük, mert felismerjük azt. Ez alapján, amikor egy jól ismert popszámot hallunk vissza új hangszerelésben, akkor éppen a felismerés játszhat szerepet. De legalább ennyire fontos, hogy a crossover művészek (dacára annak, amit a kritikusai a szemükre vetnek) éppen technikai tudásukkal nyűgözik le gyakran a közönséget: elég csak David Garettre, az ördög hegedűsére gondolnunk. (Igaz, mondhatják a kotnyelesek, ugyanez a közönség nem találkozik klasszikus zenei tehetségekkel a crossover műfajon kívül.). Fontos a sikerben természetesen a tálalás is: a legtöbb crossover művész kifejezetten odafigyel a klippjeik popzenéhez méltó látványvilágára, imidzsük aprólékos kialakítására. Lindsey Stirling talán a legjobb példa erre.
Igaz, hogy minden műfaj tele van lehetőségekkel, ám a klasszikus crossover kifejezetten a felfedezésről szól. És mégis, kit ne érdekelne, hogy milyen, amikor együtt énekel Bryan Adams és Pavarotti?