Az Animal Cityben a nézők állatmaszkokat kapnak és állatként lézengenek a teljes előadás alatt. Hogy pontosan, hogyan, leírom a cikkben. Megnéztük a Nórát is a Katona József Színházban, és kiderült, hogy ezt az Ibsen drámát meglehet ma még csinálni érdekesen. Zárásképpen pedig pár gondolat a Ruben Brandtról, mert ha valami, akkor ez a film tényleg megérdemli az Oscart!
Animal City
A Trafó színpadán szétszélednek a nézők és maszkot húznak, hogy azután különböző állatokkal azonosulva üvöltsenek, élelmet gyűjtsenek, kunyhót építsenek. A részvétel egyáltalán nem kötelező, háttérbe húzódhat bárki alkatának megfelelően. Nekem például az önismereti rész könnyebben ment (milyen állat lennél, milyen hangot adnál ki stb.), a közös, „ismerkedős” feladatok (oszd meg vagy vedd el az elemózsiát) kevésbé, ám ezzel láthatóan a kisebbséghez tartoztam. Egy szó, mint száz, kuriózumnak számító megoldásai révén emlékezetes előadás lett, habár kérdés, hogy egy játékos terápia szerűségnél összességében több lett-e. Dionüszoszi, elemi érzékiséget felszabadító őrjöngésnek visszafogott, a mondanivaló pedig (kb.: állat = önző ösztönök) kissé sovány. Ugyanakkor, amit kapunk az egy profin kivitelezett és jól felépített szórakoztatás, dramaturgialag ügyesen vezetve a nézőt a felszabadulás és a lenyugvás között. És, habár minden ember érzelmek és vágyak káosza, ki ne szeretne egyetlen állattá egyszerűsödni? Igaz, én például nem jöttem rá milyen maszkot szereztem magamnak, de saját meglátásom szerint ez egy gyíkmajom.
Nóra
Szintén felszabadulás, de egészen másféle. Pár éve egyszerre több jelentős Nóra feldolgozás is megjelent a magyar színpadokon. Én akkor csupán a Jeles András verziót láttam, amely annyira komikusnak mutatta be az alapanyagot, hogy úgy gondoltam, többé nem tudom megnézni ezt az Ibsen darabot nevetés nélkül. Tévedtem. De mentségemre szóljon, hogy Székely Kriszta rendező ügyesen „trükközik”: a végső, tömörre megírt jeleneteket néma részekkel nyújtja és „magyarázza”, valamint Helmer (Fekete Ernő) és Nóra (Ónodi Eszter) végkifejlethez vezető, szókimondó veszekedését úgy teszi életszerűbbé, hogy a furcsa szöveg alatt a szereplők részegek. Ám ezeket leszámítva is varázslatos módon tölti meg élettel a drámát, Katonásan tapinthatóvá teszi a szereplők motivációit, miközben talán kissé kiélezetten is, de odateszi a kérdőjelet a „baba” helyett sokkal inkább felnőtt benyomását keltő hősnő felszabadítónak szánt távozása után.
Ruben Brandt, a gyűjtő
A felszabaduláshoz azonban nem feltétlenül kell valaki, aki elnyom, elég, ha csak magunkban lefekszünk és álmodunk. Ilyenkor még az is előfordulhat, hogy a művészet, amely a hétköznapokban csak egy áthatolhatatlan ablak a másik világra, összeolvad velünk, leválasztva rólunk a jól nevelt énünket. A Ruben Brandt, a gyűjtő kívül is, belül is egy izgalmas nyomozás, ahol azonban a végső megoldás felszabadító eksztázisa nem a filmbéli detektívé, hanem a nézőé.