-Mekkora marhaság!
Ezt nem Zsófi mondta, hanem a mellette ülő, huszonéves srác, de a lány is éppen erre gondolt. Pár nappal ezelőtt egy csomagot talált az utcán a saját nevével, illetve egy titokzatos feladóval: „le Mômo”. A mumus. Bárki is hagyta ott a csomagot, tudnia kellett, hogy Zsófi arra fog járni. Ez pedig különösen furcsa, hiszen az ismerősei közül egyedül a főnökének mondta, hogy aznap a Vígszínházba megy egy előadásra. Talán éppen ő szórakozna vele? Ezen Zsófi elmosolyodott: a karót nyelt, mindig mérges Helga nem ez a típus.
-Ez még csak nem is vicces!
Némi habozás után hazavitte a csomagot. Az albérletében újabb habozás következett, majd a lakótársa, Andris ellenvetései ellenére széthámozta a vörös csomagoló papírt. Sem bomba, sem egy levágott fej nem volt benne. Zsófi nem tudta mire számított, de abban, amit a csomagban talált egyedül az volt a meglepő, hogy semmi meglepő nem volt benne. Egy adag színházi szórólap különböző magyarországi előadásokról.
-Azt hittem ez érdekes lesz…
Zsófi a srác újabb kommentjére most már kíváncsian körbenézett. A Trafóban a Lábán Rudolf-díjátadójának a gálaműsora ment, igazi belsős, szakmai rendezvény, a nézőtéren szinte kizárólag kritikusok és kortárs táncosok ültek. Meg ezek szerint ez a srác, aki nem tudta, hogy pontosan mire érkezett. A színpadon Cuhorka Emese egész testét beborító fekete dresszben forgolódott az egyik sarokban, miközben két konferanszié játékos túlzással olvasta fel a jelöltekről szóló kritikát. Valóban nem ez lett Ördög Tamás legjobb rendezése.
A műsor végén torták várták a büfében a nézőket, Zsófi azonban inkább hazaindult miután odaköszönt pár ismerősnek. Próbált nem gondolni a csomagra és annak tartalmára. Az ajtón kilépve ismét észrevette a panaszkodó srácot, aki egy társával cigizett. Meglepetésre a fiú lelkesen felé integetett, majd meg is szólította.
-Ne haragudj – mondta – Csak láttam, hogy jegyzeteltél. Te ilyen kritikus vagy?
-Milyen ilyen? – kérdezett vissza Zsófi, de aztán hozzátette a srác zavarát látva – Igen.
-Meg tudod mondani, hogy szerinted mi értelme volt, hogy a konferansziék vagy kritikusok egy függönyön keresztül nézték az előadások felvételeit? Ezen vitatkozunk már vagy félórája.
Zsófi szeretett az előadásokról beszélgetni, pláne, ha bonyolultabb témák is szóba kerültek, mint hogy jó volt-e vagy rossz, de most annyira sok minden kavargott a fejében, hogy nem sok kedve volt színházat elemezni.
-Mert a kritikusok sosem látják a maga teljességében az előadást. – válaszolta röviden -Ez egy beszólás akart lenni a jelölteket válogató szakíróknak. Legalábbis szerintem. – tette hozzá.
-De hát a kritikusok egy csomó előadásról írnak.
Ezt most nem a srác mondta, hanem a barátja. Ez a fiú kihúzva állt, bőrkabátban és volt benne valami Nagy Ervines.
-Egy táncot sosem lehet teljesen visszaadni szöveggel. – mondta Zsófi – Más dimenzió. Sőt semmivel sem lehet visszaadni, csak erről néha megfeledkezünk.
A Nagy Ervines srác elvigyorodott. Zsófi, ahogy valószínűleg a kedves olvasó is, nem sejtette, hogy ez a vigyor számtalan bosszúságot fog még okozni a lánynak. Nem véletlenül volt itt a fiú és nem véletlenül szólították meg Zsófit. Most azonban csupán pár szót váltottak, majd Zsófi elköszönt, felszállt a villamosra és hazament.
Otthon leült az íróasztala elé. Még egyszer szétnyitotta a csomagot és nézte az annyira ismerős papírlapokat, amiket az évad során annyiszor látott már. „Egy táncot semmivel sem lehet visszaadni.” – jutott közben az eszébe.
-Hahó – sétált el mellette Andris szájában a fogkeféjével – Rájöttél, hogy ki a titokzatos mumusod?
-Azt eddig is tudtam – dünnyögte Zsófi – A valaha volt leghíresebb francia rendező művészneve. Aki mellesleg mindenféle pszichés betegségtől is szenved.
-De miért küldött neked csomagot? Azt szeretné, hogy írj róla kritikát?
-Aligha – mondta Zsófi és nagyot sóhajtott - Antonin Artaud ugyanis már több mint 70 évvel ezelőtt meghalt. - majd András meglepett tekintetét látva még hozzátette - Ez egy poszthumusz meghívó az utolsó premierjére.