Mi kell egy izgalmas regény elejére? Először is főhőst kell választanunk! Legyen egy lány, akit nevezzünk minden különösebb ok nélkül Zsófinak és legyen egy irigylésre méltó foglalkozása, csináljon valami olyasmit, amit mi, hétköznapi emberek csak szórakozásból tehetünk. Mivel a csokoládéevésért, a pezsgőzésért és az alvásért csak ritkán fizetnek, járjon például színházba, legyen egy színházi rovat főszerkesztő-helyettese. (Miért helyettes? Nos, ne tegyük már most az elején egy túl felelőségteljes pozícióba, ráérünk megkavarni az életét a későbbiekben is). Zsófi, a színházi szerkesztő. Hány éves legyen? 20? Esetleg 40? Legyen szerintem harminc körüli. És legyen szingli, hogy egy szerelmi szálat is felépíthessünk neki a jövőben. A kinézetét az olvasóra bízom: milyen testalkata legyen? Haja színe? Vörös, szőke, fekete? Vagy kopasz? Öltözködése? Hogyan öltözködik egy harmincas rovat-szerkesztő? Szánd rá az időt Zsófira, kedves Olvasó, képzeld el alaposan, hiszen a következőkben róla lesz szó! Ha kész vagy, akkor már csak el kell helyezkedned kényelmesen és indulhat is a történet.
Meleg tavaszi este volt, Zsófi éppen csak kilépett a Vígszínházból és maga mögött hagyva az oszladozó közönséget lassan ballagott a csendes Újlipótvárosi utcákon, amikor váratlanul sikoltást hallott. Először fel sem fogta a dolgot, ugyanis mélyen beletemetkezett a gondolataiba egy összefoglaló cikkről, amelyet aznap éjfélig még be akart fejezni. Olyan előadásokról írt, mostanában bőven akadtak ilyenek, ahol a készítők magukról beszéltek. Ott volt Pintér Béla Jubileumi beszélgetések című szürreális bolondozása, a kortárs táncosok folyamatos kiszólásai, például a Tünet Együttes vagy a Hodworks esetében és a sort még hosszan folytatta bekezdéseken keresztül. Zsófinak nem volt kedve a cikkhez és az aznap esti Vígszínházas előadást sem szerette. Befásult, elege volt a színházból, úgy érezte, hogy a legnagyobb rendezők is csak ismétlik magukat. Ilyen állapotban pedig sokkal több időbe tellett egy cikket megírnia, több kávét kellett meginnia és nehezebb volt elviselnie a karótnyelt szerkesztőjének dorgálását az elütésekért. Éppen nyűgösen tolta félre arcából vörös/szőke/fekete tincseit (ha voltak – voltak?), amikor a sikoltás keresztül szelte a Katona József utcát.
Nem meglepett vagy játékos sikoly volt és még csak nem is az a féle, amikor egy részeg társaság egyik tagja jókedvében túlreagál valamit. Igazi, hátborzongató, mélyről jövő kiáltás volt, amelyet csak a valódi halálfélelem szülhet. Zsófi nem tudta, hogy nő vagy férfi adta-e ki. Dermedve állt, majd körbenézett, de senkit nem látott, a körút pedig már messze mögötte maradt. Nem volt szuperhős alkat, megfagyott az ereiben a vér. Mégis, szinte öntudatlanul elindult előre a hang irányába. Fogalma sem volt mi adhatott ki ilyen hangot, pláne, hogy azután azonnal csönd lett.
Lassú lépésekben, reszketve ért el az első keresztutcáig, majd körbenézett. A környék kihaltnak tűnt, még egy autó sem járt arra. Talán az egyik lakásból jött a sikoly – gondolta. Vagy csak képzeltem – tette hozzá magában, de szíve mélyén tudta, hogy azt a hangot nem lehetett képzelni. Ekkor akaratlanul belerúgott valamibe a lába előtt. Lenézett, egy vörös, lexikon méretű, papír csomag hevert a lábainál. A tetején egy borítékokhoz hasonló címzés állt, elkenődött, fekete filcírással. Zsófi akaratlanul is elolvasta. A feladó helyén ez állt:
„le Mômo (et son double)”
Már ez is kísérteties volt, de a címzettet elolvasva Zsófi kishíján elájult. Oldalt, a falnak kellett támaszkodnia. Nézte a dobozt és nem mert hozzá nyúlni. Valami elkezdődött. A borítékon a saját neve állt.